Csütörtök. Hétköznap, kukanap. (Ha kétéves fiú vagy: ünnepnap.) Visszaállt a rutin, a napi ritmus, zakatol a családunk, hajtja a gépezetet az iskola, az óvoda. Még így is, hogy az utóbbi csak alig-alig.
A nyári vakáció ott ér sokat, hol apu-anyu állandóan dolgozik, de nálunk (nálam) ez másképp van ugye, én örülök a napi "uncsi" teendőknek. Oda-vissza bicózás a suli és a ház között. Vagy hívjuk inkább otthonnak, ez tényleg az, az én kuckóm. Pedig nem is olyan kicsi. Ma hajnalban, félálomban azt hittem, a fotelágyamon fekszem a régi Mártírok úti pici szobámban. Gyerekkori emlékeket ébreszt bennem ez a ház! Múltkor a vaníliaillat, amit kinn éreztem (egyébként a saját konyhámból áradt) nem a szőlősi pék szomszédainkat juttatta eszembe, pedig naponta sütöttek vaníliával, hanem a Mama "kódustortáját", a világ legfinomabb vaníliás sütijét, aminek egyszer akkor is kidolgozom a paleo verzióját!
Bódba járás. Ez a fiam nyelvújító sziporkáinak egyike, ügyesen összemosta a bolt-boodschappen (bódszhappön = vásárlás) szavakat, és tök igaza van, tényleg logikus. Mivel a heti menüt nagyban... vagyis teljes mértékben az határozza meg, hogy éppen mi van heti akción, és mit találok jutányos áron a piacon, nem egy helyen végzem a beszerzést, hanem ide-oda kerekezek a kajaforrások (boltok, piac) között, és egészen hihetetlen olcsón rettyintek itt naponta isteni finom - és egészséges - és egy hadsereg étvágyára méretezett fogásokat, desszertet beleértve. Ezt pl. tegnap szereztem be a piacon:
10 eurót költöttem összesen, és talán a képen nem látszik, de a karfiol simán nagyobb a fejemnél, a lilakáposzta meg Erwinénél. Ja, és a gyümölcsöket már elpakoltam, mikor ezt fotóztam.
Ma már megjártunk két boltot a manóval (akciók, ugye), délután még a féláras csirkét kell begyűjteni. Én így keresem a pénzt a családnak, hogy sokkal kevesebbet költünk, mint amennyit lehetne. Jó érzés, egyébként, jót tesz az ember önbecsülésének.
Most pedig ülök. Egész nap sürgölődtem, mostam, felvágtam 4 kiló zöldséget az esti céklarépához, a kávémat viszont ülve kortyolom. Most ez kijár. (Meg egy kicsit elfáradtam a sok bicózásban...) És néha olyan frusztráló, hogy ezek a mindennapi gondolatok, az életmorzsák vesznek el, mire beülök este az Életkertbe írogatni.
Jövő héten sokminden eldől (addig nem beszélek róla, meg nem is nagy dolog, csak nekem az), na jó, suli-ügy, ennyit szivárogtatok, szóval addig (és talán azután is) gyötörnek a fel-feltörő emlékek egy rövidke epizódról: a keszthelyi iskolámról. Pl. kaptam szilvát a piacon, kétszer akkora, mint amit anno a füredin vettem, mézédes, mmmm. A reggeli gyümölcssali alma, körte, szilva volt, erről be is villant, hogy egy éve ilyet pakoltam magamnak minden pénteken, amikor természetvédelem szakosként Keszthelyre buszoztam. A buszra várva a jegyzeteimet olvasgattam, kedvencem volt a kémia. Meg az állattan, de ezt komolyan, leírni is fáj. Olyan baromi boldog voltam (nem kell megérteni, nem kell átérezni, nekem sokat jelentett!), kémián ülve mindig elkapott a flow-élmény, se kép, se hang, csak az, ami a legmélyebben érdekel. Az állattant nem ragozom... aki ismer, tudja úgyis.
Muszáj visszamennem tanulni, muszáj nekem biosz meg kémia fölött éjszakázni, muszáj, muszáj.
Ja, itt a szilva:
Diós morzsatorta lesz belőle este.
Most felveszem a lányzót, aztán irány Kloosterveen (csirke!), és félreértés ne essék. Nosztalgiázom, vágyakozom ide-oda, ez meg az után.
De most itt élek.
És ezt az országot, ahol az emberek ember módjára élhetnek, és egymást is emberként kezelik, nemcsak szeretem, hanem... valahogy tisztelem, becsülöm.
Maradunk egy darabig.
 |
| Március, kert, könyv, boldogság. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése